Még sötét van, a követ elmozdították, a sír üresen áll. Csupán a gyolcsok maradtak ott, a sír kövén egy angyal ül. Szépen, békésen ücsörög. Vár. A Kálvárián még csak-csak ott volt néhány hívő, de a feltámadáskor már senki nem volt jelen. Nem hittek. Mindannyian kétségbeestek. Valahol érthető, nagyon emberi reakció ez. Hiszen hogyan is gondolhatná komolyan bárki, hogy valóban megtörténhet ilyesmi? Pedig hát előre megmondta. A kereszténység központi eseménye, hitünk legmélyebb valósága a feltámadás. Nem zengett az ég, nem remegett a föld, minden olyan csendben, szinte titokban történt. Senki nem látott, nem hallott semmit. Vajon hogy volt, mi történt ott benn? János evangélista megjegyzi, hogy a kendő, amellyel a halott fejét befödték, nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva egy másik helyen. A feltámadt Krisztus nem ront hát ki a sírjából fényárban, harsonaszóval, diadalmasan, nem adja hírül a világnak, hogy legyőzte a halált, nem posztolja az Instán, hanem az éjszaka csendességében még egy kicsit odabent marad – és hajtogat.

Egyszer egy nagyszerű újságíró olyan szépen bontotta ki ennek az első ránézésre teljesen jelentéktelen, kissé furcsa, ugyanakkor rendkívül mély szentírási epizódnak az értelmét, hogy aligha lehetne ennél szebben megfogalmazni: „Nem tudjuk elképzelni, milyen lehetett a feltámadás. Egy ember költötte történetben aligha szerepelne olyan Krisztus, aki a halálból megtérve kendőt hajtogat. Az üdvtörténet egyik leghalkabb mozzanata. Gyönyörű jelenet. Mélyen emberi, mélyen isteni. Betekintést enged a feltámadás titkába, amely nemcsak köveket és világokat mozdító erő, nemcsak földrengés, villámlás, hanem csendes és gondos rendbetétel is. Figyelmes, szelíd mozdulat. A feltámadt Krisztus összehajtja halotti fejkendőjét. És vele együtt simítja, igazgatja a világ gyűrött ráncait. Legtöbbször épp oly észrevétlenül, hogy csak egy angyal látja” (Koncz Veronika, Új Ember, 2016. 03. 27.).

Ez az angyal ott üldögél, s arra vár, hogy a sírhoz érkező asszonyoknak hírül adhassa: „Feltámadt, nincs itt. Íme, itt a hely, ahová tettétek” (Mk 16,6). S aztán az asszonyoknak maga a halálból megtért Krisztus jelenik meg. Hogy először miért épp nekik, s miért nem a férfiaknak? Ez is az Ő egyik különös titka marad. De persze aztán sorra kerülnek az apostolok is. Ezúttal sem égzengés és földindulás közepette érkezik, hanem csendesen közelít: útközben az Emmausz felé tartó tanítványok mellé szegődik, s megkérdi, miről beszélgettek épp, majd az apostolok közösségéhez is betér, s ennivalót kér. Egyszer sem teszi szóvá, hogy mégis hol voltak, mikor ő függött a Golgotán. Ezek a szentírási epizódok azt üzenik, hogy a feltámadt Krisztus az élet leghétköznapibb pillanataiban is ott van velünk. Csendesen odalép. S a világ történéseiben, legyenek bármilyen baljósak is, hisszük, hogy ma is ugyanígy van jelen. Hajtogat, rendezget, simogat. Halkan, titokban. Mert ahogy Böjte Csaba atya mondaná: nem hagyná csak úgy veszni „a Föld nevű projektet”. Még mindig hisz bennünk, még mindig bízik az emberiségben.

A feltámadás örömével, reményével kívánunk áldott húsvétot minden kedves olvasónknak!

(Borítókép: A fehér angyal – középkori freskó a prijepoljei szerb ortodox Mileševa-monostorban)